Kívülről úgy tűnt minden rendben, de belül folyamatosan bántottam magam

Sokáig azt hittem, az élet egyszerűen ilyen.
Kívülről működtem: család, gyerekek, háztartás, szervezés. Mentek a napok, ahogy „kell”.
Belül viszont szinte folyamatosan bántottam magam.

Ha hibáztam, a fejemben kegyetlenül ostoroztam magam. Nem csak egy pillanatra – sokszor napokig.

„Ezt is elrontottad.”
„Miért nem tudsz normálisan működni?”
„Hogy lehetsz ilyen elcseszett?”
„Más anyáknak ez miért megy?”

Képzeld, óriási önbizalomhiánnyal éltem. Rettegtem hibázni, mert attól féltem, hogy megszégyenülök vagy bántani fognak. Azt hittem, hogy valójában egy értéktelen senki vagyok. És ami a legfurcsább: meg voltam győződve arról, hogy normális hogy így érzem magam. Hogy az élet ilyen.
Fel sem merült, hogy ez nem oké. Nem is igazán “büszkélkedtem” ezekkel az érzéseimmel és gondolataimmal senkinek, hiszen nem akartam gyengének, bénának látszani. Ma már tudom, hogy rengeteg nő él hasonló belső világgal – csak sokszor nem beszélünk róla. Kívül működünk, belül pedig egy folyamatos belső harcot vívunk.

A régi Edó: megfelelés, kimerültség és anyai bűntudat

Annyira meg akartam felelni mindenkinek, hogy közben teljesen elvesztettem önmagam, és ezt még csak észre sem vettem. Nem voltam tudatában a saját szükségleteimnek. Fel sem merült bennem, hogy jogom lehet pihenni, kikapcsolódni vagy nemet mondani. Úgy éreztem, kötelességem mindent megcsinálni. A háztartást. A gyerekeket. A családi szervezést. Ráadásul sokszor egyedül akartam csinálni, mert azt hittem, hogy „így kell” “így helyes” “ez a nő dolga”.
Közben teljesen kimerültem.

A fejemben volt egy kép arról, milyen egy jó anya, egy jó feleség, egy jó nő. És én folyamatosan próbáltam ehhez a képhez felérni. De valahogy mindig az volt az érzésem, hogy nem sikerül elég jól. A gyerekekkel naponta voltak csörték. A reggeli készülődés sokszor katasztrófa volt. Amikor pedig már túl sok lett bennem a feszültség,kitört belőlem a tehetetlen düh. Legtöbbször a gyerekeim felé, és kiabáltam velük. Utána pedig jött a szégyen: azt éreztem: szörnyű anya vagyok.

Azt éreztem, hogy Tönkreteszem a gyerekeimet. Aztán persze fogadkoztam, hogy ilyet soha többé nem csinálok. Aztán újra megtörtént. És kezdődött minden elölről. Lelkileg rettenetesen elfáradtam ebben.

Nőként és a párkapcsolatomban is elveszettnek éreztem magam

Nem csak anyaként éreztem magam kevésnek. Nőként is.
Nem szerettem tükörbe nézni. Nem láttam semmi szépet magamon.
A nőiességemet szinte teljesen elutasítottam.

A ruhatáram nadrágokból és felsőkből állt. Szoknyát alig hordtam. Nem láttam és nem éreztem magam csinosnak – de megsértődtem, ha a férjem nem dicsért meg. És persze nem dicsért meg.

Egy szemceruzám és egy szempillaspirálom volt, amiket azért használtam, hogy ne “szörnyen ronda” legyek, csak “ronda”. Ma már látom, hogy azt sugároztam magamból: „ronda vagyok”. Így nehéz is lett volna bármi mást visszakapni.

Megszürkülten mentek a hétköznapok egymás után. Minden el volt intézve, folyt az életünk, de elhidegültünk.
Az intimitás a párkapcsolatunkban szintén nehéz terület volt. Sokáig azt hittem, hogy a szexualitás a nő számára inkább kötelesség, mint öröm. Valami, amit azért teszünk, hogy a férfi ne hagyjon el.

Mivel az egyik legnagyobb félelmem az volt, hogy elhagy a férjem – akár egy másik nőért –, ez még inkább hajtott, hogy „teljesítenem kell”.
Amikor elmondta, mire vágyik, én ebből legtöbbször csak azt hallottam meg, hogy miben nem vagyok elég jó. Megint jött a szégyen. Az önbántás. A negatív spirál lefelé.

Reménytelennek tűnt, hogy valaha is mindketten igazán jól érezzük magunkat az intimitásban. Közben csak arra vágytam, hogy érezzem: szeretnek. Hogy elég jó és szerethető vagyok.

Ami végül valóban változást hozott

Sok önismereti módszert kipróbáltam. Mindig azt hittem, most végre megtaláltam azt, ami mindent megváltoztat. Segítettek valameddig, de egy idő után mindig ugyanoda jutottam vissza. Ma már látom, miért.

A legtöbb módszer nem jutott el ahhoz a mély réteghez, ahol a problémáim gyökere volt. Az önbizalomhiány, az önbántás és a megfelelési kényszer mögött nagyon gyakran régi traumák és elfojtott érzések állnak. Amikor végül olyan módszerekkel kezdtem dolgozni, amelyek ezekkel a mélyebb rétegekkel foglalkoznak, lassan elkezdett változni az életem.

Nem egyik napról a másikra.
De valóban.

Ma már érzem, hogy értékes vagyok. Hogy elég vagyok. Hogy szerethető vagyok pusztán azért, mert létezem.
Nem ostorozom magam, ha hibázom. Inkább tanulok belőle.
Figyelek az érzéseimre és a szükségleteimre, és képes vagyok kimondani őket.

A gyerekeimet ma már egészen más szemmel látom. Látom a lelküket, az érzéseiket, és sokkal több az őszinte kapcsolódás közöttünk.
A párkapcsolatomban is sok minden változott. Ma már sokkal nyíltabban tudunk beszélni egymással, és az intimitásunk is egy sokkal őszintébb, örömtelibb tér lett.

Nem tökéletes az életünk, hanem valódi. Sokkal őszintébb, egyensúlyosabb, békésebb önazonosabb és igazabb.

Ha magadra ismertél

Lehet, hogy olvasás közben többször is azt érezted: „Mintha rólam írná.”

Ha így van, szeretném, hogy tudd: nem vagy egyedül!

Az önbizalomhiány, az önbántás, a megfelelési kényszer és a párkapcsolati feszültségek rengeteg nő életében jelen vannak.
De ebből lehet változni. A változás akkor kezdődik el, amikor őszintén ránézünk arra, mi történik bennünk.
Ha szeretnél ezen az úton kísérést kapni, szeretettel várlak egyéni vagy csoportos folyamatban.

És ha most csak annyit érzel, hogy ideje lenne változtatni, az már az első lépés.
Következő pedig, kérj kérlek konzultációt és megbeszéljük, hogyan segíthetünk.